Szöveg: Torma Tamás
Tervezési program, koncepció terv:
Kis Péter (Plant - Atelier Peter Kis KFT.)
Felelős tervező (engedélyezési terv):
Dobrányi Ákos
A Nemzeti Lovardára egy 18. századi angol lótenyésztő, Richard Tattersall neve ragadt át – és meglehetősen korán. A jómódú angol kereskedőcsalád leszármazottja, Mr. Tattersall 250 éve kezdett el londoni istállójában lovak bértartásával, kiállítások, vásárok és árverések szervezésével foglalkozni, és elsősorban legbízhatóságának – mai nevén brandjének –köszönhetően Európa több nagyvárosi intézményeit, az övéhez hasonló, eladó-bértartó istállókat is a neve után kezdték emlegetni, majd elnevezni. Igény pedig volt a hasonlóra.
Széchenyi még élt, amikor a Nemzeti Múzeum mögötti kert-negyedben már megalakult a Nemzeti Lovagló Iskola, aztán 1857-ra a helyén megépült a híres Ybl tervezte Lovarda. Az alapítók – csupa főúr, a később a környéken építkező gróf Károlyi György, Szapáry Antal vagy az elnök Wenckheim Béla báró –, nemcsak lovagolni és kaszinózni jártak ide, de vívni és lőni is. Aztán ahogy nőtt a város – teljesen kiépült például a Palotanegyed is – úgy szorult ki az úri lovassport a Keleti pályaudvar közelébe, ahol 1933-ban az akkori Külső-Kerepesi út melletti Városi Omnibusz Telep egykori területén ifj. Paulheim Ferenc (1867-1937) tervei szerint felépült az új fedett lovarda, a Tattersall. Azért kanyarogtam ilyen kitartóan a magyar lósport történetében, mert a most felújított épület esetében is fontos, hogy imponálóan mellőzte/mellőzi a nemzeti romantikát. Nyilván lett volna igény például egy hatalmas, mondjuk ágaskodó ló szoborra (amilyen egyébként az Ybl-épület homlokzatán is állt –, de nem. Ifjabb Paulheim Ferenc 85 évvel ezelőtt készült főépülete ma is imponáló. A felújított/bővített épületegyüttes zárt egységként működve őrzi újraszabott identitását, mert annyit azért minimum elmondhatunk, hogy környéke kissé bizarr.
Egyik oldalán a Keleti köszön be, a másikon a Kerepesi temető, jobbra a Lóvásár utca idősebb házai, balra pedig az Aréna Plaza, ami a valahai ügető helyén épült fel. Annak ikonikus bejárata már csak fügefalevél torzó a bevásárlóközpont dombja előtt, így fő hangsúlyt még inkább a Lovarda központi épülete kapta. Akik a mostani felújítást tervezték, nemcsak központi súlyát tartották meg, de azt a szimmetrikus szerkesztést is, amiben kétoldalt – mint egy ölelő kar vagy egy kastély mellékszárnyai – a lovagló csarnokok és az istállósor került. (Előbbiek természeten nem a látványukkal, hanem szolgáltatásaikkal és természetes felülvilágításukkal is főszereplők: méretükkel, felszereltségükkel nemzetközi ugrató versenyekre, lovasbemutatókra éppúgy alkalmasak, mint a hétköznapi lovas edzésekre.)
A légiesítő fehérre vakolt épületegyüttes a szárnyai végén ugyancsak könnyed farátéteket kapott kissé elvonva a figyelmet a csarnokszerkezetek szinte ipari egyszerűségű alumínium- vagy acélszerkezetéről. Lehet, hogy ez a kastélyos párhuzam kissé távoli, ahogy nekem a visegrádi közösségi ház ( tervezők: Tamás Anna Mária, Kovács-Andor Krisztián / elemzése megjelent: OCTOGON 2014/8 a szerk.) illetve a Pelényi Margit által tervezett pécsváradi uszoda homlokzatmegoldásai jutottak róla eszembe – mindenesetre nem túl tolakodó, mégis hozzátesz az addigi megoldásokhoz.
A műemléki védettségű főépület visszakapta klubház jellegét, és belül fokozottan tették láthatóbbá látványos betonszerkezetét, hátsó oldalán pedig a négy évszakos lovaglópályára néző tribünről egy újabb világ nyílik meg. Versenybírói épület, hátrébb a kiszolgáló egységek, pajták és két kerek, fedett futószáras kör – egyikben elektromos járatógép – és persze óriási parkoló, továbbá a négy karám és 176 istállóhely mellett ideiglenes istállók, hiszen a hétvégi versenyekre időnként ide több ló érkezik, mint amennyi a telepen állandó lakos.
Disszonáns elemet csak a központi klubház épület előtti tágas parkban találtam: a megtartott régi és az újonnan ültetett fák között kegyetlenül stílustalan és oda nem illő kandelábereket sikerült vásárolni. Annak ellenére, hogy az egykori tekintélyes Lovarda elvesztette látványosabb részét, az Ügetőpályát, ma is sikerrel őrzi a lovasok különös, zárt világát. Ugyan már rég körbenőtte a város – bejáratánál benzinkút, mögötte a Fiumei úti Nyugdíjintézet még csonkán is hatalmas tornya köszön be –, mégis látványos, a felújítás pedig sikerrel őrizte meg a múlt és jövő közötti egyensúlyozás örökké kényes arányait.
Az OCTOGON aktuális száma megrendelhető ITT!
